Az idén ünnepeljük elődeink betelepítésének 270. évfordulóját. Jóllehet a jelenlegi helyzet nem kedvez az ünneplésnek, szenteljünk azért mégis néhány sort ennek a jelentős eseménynek. Foglalkozzunk először a történelmi körülményekkel, amelyek szükségessé tették a telepítést.
1750 tavaszán megérkeztek az első telepesek Zemplénbe a Német Nép Szent Római Birodalmából. Gyökeret eresztettek, és szorgalmukkal kultúrtájjá alakították a lepusztult környezetet. 50 illetve 30 család érkezett a fél évszázad folyamán az akkor hatalmasnak tűnő ezer kilométeres távolságból.
Miért indultak el a sváb telepesek ilyen nagy távolságra, egy olyan országba, amelyről eddig még csak nem is hallottak? Nos, a válasz a kor két nagy európai háborújában, mondhatni világháborújában, és azok következményeiben keresendő, ahol a kontinens nagyhatalmai feszültek egymásnak.
Az első az ún. spanyol örökösödési háború, amelynek kiváltó oka, hogy II. Károly spanyol király (a Habsburgok spanyol ágának utolsó tagja), nem lévén utódja, XIV. Lajos francia király unokáját jelölte meg utódjának. Az ausztriai Habsburg-Ház rögvest háborút indított a Napkirály Franciaországa ellen. Ebben természetes szövetségesre leltek az osztrákok az angolokban és a hollandokban, akiknek egyébként is fájt a foguk a spanyolok még meglévő tengerentúli gyarmataira. Ez az 1714-ig tartó háború több fronton is zajlott. Érintette azokat a dél-német területeket – Schwarz-Alb és a Heuberg vidékét -, amelyek ezidőtájt a Habsburg Birodalomhoz tartoztak, s majdan innen indulnak el őseink. De érintette Magyarországot is, ahol ekkor éppen a Rákóczi-szabadságharc zajlott. II. Rákóczi Ferenc érthető okok miatt a franciákkal szövetségben harcolt az osztrákok ellen. Az örökösödési háború végén a Napkirály elismerte vereségét. Ez megpecsételte szabadságharcunkat is. A magyarok egyedül maradtak az ekkor ereje teljében lévő Ausztriával szemben, ti. a franciáknak be kellett szüntetniük Rákóczi támogatását. A Heuberg vidéke viszont lehetőséget kapott a hosszú háború után a romok eltakarítására, az újjáépítésre.
Már-már elfeledték a hosszú háború borzalmait, amikor kezdetét vette az újabb küzdelem, ezúttal az osztrák örökösödési háború, amelyben a délnémet területek ugyancsak jelentős mértékben érintettek voltak. VI. Károly császárnak (III. Károly néven magyar király), nem volt fiú utódja, így az örökös tartományokkal és Magyarországgal el kellett fogadtatnia a Pragmatica Sanctiot, azaz a leányági örökösödést. A magyar urak, miután a császár meglebegtette előttük, hogy nemleges döntés esetén megadóztatja őket, egy emberként kiáltották, hogy „Vitametsanguinem (Életünket és vérünket)!” Vagyis életünket, ha kell adjuk, de pénzünket nem adnánk. Azaz megszavazták a leányági örökösödést. Azonban nem minden koronához tartozó állam gondolkodott ilyen megalkuvó módon. Ebből lett a kalamajka VI. Károly 1740-ben bekövetkezett halála után. Ausztriában, az örökös tartományokban és Magyarországon megkoronázták a leányát, Mária Teréziát, de a bajorok, a szászok, a spanyolok elutasították a leányági örökösödést. A zavaros helyzetet kihasználva a poroszok azonnal támadást indítottak Ausztria ellen. A cél a Birodalom legiparosodottabb tartományának, Szilézának a megszerzése volt. A háború megint csak gyorsan szélesedett. Hamar benne találta magát az említetteken kívül minden jelentős európai nagyhatalom az oroszoktól kezdve a svédeken, hollandokon, angolokon keresztül a franciákig. Nyolc véres, küzdelemmel teli esztendő, míg 1748-ban megszületett a béke. (Azonban Mária Terézia és Nagy Frigyes porosz király tovább vívta küzdelmét kis szünet után Sziléziáért.)
Ez a második nagy háború következményeivel együtt végérvényes elhatározásra juttatta elődeinket, hogy meghozzák a nagy döntést: elhagyni az óhazát, s szerencsét próbálni az ismeretlenben, új hazát teremtve.
Milyen egyéb okok járultak hozzá még, hogy útnak induljanak? A túlnépesedés is szerepet játszott benne, valamelyest csökkent a gyermekhalandóság. Rossz termésű évek sora követte egymást, ami éhínséget váltott ki a térségben. A paraszti majoritás intézménye is a kivándorlás felé mutatott. A jobbágycsaládokban a legfiatalabb fiú örökölt csak. A többiek pusztán jelentéktelen megváltást kaptak. Nekik másfajta megélhetés után kellett nézniük. A telekkel rendelkező jobbágyok között is sok volt a negyed-, nyolcad telkes, s a zsellérek száma is igen nagy volt a vidéken. A háborúk végeztével a zsoldos katonákat elbocsátották, obsitot kaptak. Ők is megélhetést kerestek.
De mi szüksége volt Magyarországnak az idegen ajkú népességre? Ennek megértéséhez kicsit vissza kell mennünk az időben. Magyarország történetében a mohácsi csatától (1526) a XVII. század végégig terjedő időszak az ország történetének egyik legszomorúbb időszaka. Az ország három részre szakadt, nagy része pusztulásnak indult, a gazdaság nem fejlődött, a törökök emberek százezreit hurcolták el rabszíjra fűzve Ázsiába. Ebből a szempontból nagyon sajátos a zempléni térség helyzete. Ti. a három hatalom közé ékelődött, tehát a Török Birodalom, a Habsburgok uralta Királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség mondhatni ütköző zónája volt. A határok, a pillanatnyi katonai erőviszonyoktól függően, állandóan változtak, hol Erdélyhez, hol a királyi Magyarországhoz tartozott Zemplén, de a török is gyakran elérte portyáival. Nagy volt a hadak járása, a létbiztonság pedig ennek következtében nagyon minimális volt.
1686, a török kiűzése után sem változott sokat a helyzet. A bujdosó szegénylegények is megsarcolták a védtelen településeket. Mindennek eredményeként egész sor település néptelenedett el. Sokan elpusztultak, a maradék lakosság pedig védettebb helyekre menekült. Számtalan mezőváros volt a környéken, ahol összehasonlíthatatlanul jobbak voltak a lehetőségek. Rátka is elpusztult, nem élte túl a török idők végét. Magyar falu volt, amely már az Árpádok korában lakott, és ismert volt. Átvészelt sok évszázadot, sok ország égést, de a XVII. század viharain nem sikerült úrrá lennie. A település sorsa az volt, mint nagyon sok más magyar településé a másfélszázados török uralom után.
Az országnak ekkor Horvátországgal, Erdéllyel, a Déli Határőrvidékkel együtt volt kb. 3 – 3,5 millió lakója, 1,5 – 2 millióval kevesebb, mint a törökök előtt. A század végén viszont II. József 1787. évi összeírása (ez az ország történetének első hivatalos népszámlálása) már 8 millió lakóról beszélt.
Hogyan lehetséges, hogy az ország lakossága szűk egy évszázad alatt több mint megduplázódott? Nos a Habsburgok, miután 1686-ban megszerezték egész Magyarországot, gyorsan megvizsgálták annak állapotát. A nyilván való pusztulás mellett rögtön konstatálták a szembeötlő tényt: az ország nagy részén hiányzik a munkaképes lakosság.
A császár megbízta Kollonich Lipót kalocsai érseket (aki egyébiránt az anyjuktól elszakított Rákóczi gyerekek gyámja is volt), hogy dolgozza ki az ország gazdasági kilábalásának tervét. Az érsek hamarosan be is mutatta 1689-ben I. Lipót császárnak az „EinrichtungswerkdesKönigreichsUngarn” névre hallgató tervét, amely az ország teljes átszervezését és elnémetesítését szorgalmazta. Ebből leginkább az utóbbit fogadták el.„Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, s a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére.”-írta Kollonich. megalkották az ország benépesítésének tervét. Támogatták a belső vándormozgalmat, tehát az ország sűrűn lakott vidékeiről (amelyek korábban nem voltak török uralom alatt) csábították a földesurak a jobbágycsaládokat az elnéptelenedett vidékekre. Engedélyezték az ekkor még török uralom alatt álló Szerbiából, Havasalföldről menekülők letelepülését. A harmadik mód pedig, hogy az állam is, s néhány magánföldesúri kezdeményezés is délnémet területekről hozott be nagyszámú katolikus népességet. Ebbe a sorba illeszkedett a Károlyi grófok szatmári, illetve a Trautson hercegek zempléni telepítése, benne a rátkai őseinkkel.
Kik ezek a Trautsonok, hogy kerültek ide? Rátka a sárospatak-regéci uradalomhoz tartozott.Pusztulásának konkrét körülményei ismeretlenek. Annyi bizonyos, hogy 1711 után, a Rákóczi-féle szabadságharc bukása után új birtokosa lett a regéc-sárospataki uradalomnak. Ugyanis a szabadságharc vezetője II. Rákóczi Ferenc emigrációba kényszerült. Ő volt ennek a birtoknak az ura is. Így a terület a Kamaráé lett. A bécsi udvar pedig 1716-ban egyik leghűségesebb hívének Trautson János Lipót Donát birodalmi hercegnek ajándékozta. Az ő fia, Trautson János Vilmos látogatott el 1726-ban, apja halála után erre a távoli birtokra, s meglepve tapasztalta, hogy jóllehet a birtok hatalmas, mégsem hajt semmi hasznot, hiszen a dolgos munkáskezek nagyrészt hiányoznak róla. Egy sor néptelen település, köztük Rátka, fogadta. Lassan érlelődni kezdett benne a változtatás, a betelepítés gondolata.
A Trautsonok neve nem sokat mondott a vidéken. Nos, a telepítést később elrendelő János herceg így mutatkozott be az 1750. május 26-án Bécsben keltezett contractusban, amely telepeseket volt hivatott csábítani Zemplénbe (kicsit magyarítva a szöveg bevezetője): Mi Trautson János Vilmos, a Római Szent Birodalom hercege, Falkenstein grófja, Schrohen és Schrostenstein bárója, Regécz és Sárospatak, Mortinis, Karlowiz, Ischchtiz, Hammerstatt, Kollicht … és még 5 birtok ura, az aranygyapjas rend lovagja, a római császár (értsd: német-római császár) és király őfelségének valóságos titkos tanácsosa és a császárné (Mária Terézia) őfelségének főudvarmestere. Tehát a család ekkor a birodalom legbefolyásosabb családjai közé tartozott.
1750-ben indította útnak a herceg tiszttartóját, báró Dujardin Károlyt, hogy toborozzon magyarországi uradalmába német alattvalókat.
folyt.köv.
Endrész György